2016. október 30., vasárnap

Lakatos Katitól búcsúzom



Napok óta érik bennem ez a bejegyzés, csak nehéz belekezdeni....
 
Megrendített a hír, amikor megtudtam, hogy beteg lett. De azt gondoltam, ő mindent kibír. Hiszen erős volt, konok, és hatalmas fordulatszámon élte az életét. Túl nagy fordulatszámon, de valahogy mindig, mindenből felállt. Eszembe sem jutott, hogy ebből nem fog. Aztán nyáron jött a hír, hogy súlyosbodott a betegsége. Annyira, hogy már nem sok remény van a felépülésre. Jó pár napig csak az járt a fejemben, hogy akkor már legalább ne így! Hiszen annyira aktív, energikus ember volt, akinek az élete a mozgás körül forgott. Voltam általa tartott tornán, annyira szép, és harmonikus mozgása volt. És aztán jött a mozdulatlanság......Amikor arról jött a hír, hogy végül elment, én azt már megváltásnak éreztem. 
Nehéz szavakba önteni mit is érzek most. Elindultam az Alapítványnál 2006-ban. Annyira büszke voltam arra, hogy engem választott, hogy ott dolgozhattam. A szívemet, lelkemet adtam bele, minden lelkesedésemet. Hatalmas tudásszomjjal figyeltem a munkáját, hallgattam a szavait. Az egyik leginspirálóbb szakember volt ő, akivel valaha is találkoztam. A mentorom volt, és nélküle egészen biztosan nem itt tartana az életem, ahol. Szerettem a csípős humorát, a tiszteletet, és az alázatot, amelyet a családok, gyerekek felé tanúsított. Imádtam az előadásait, elképesztően jó előadó volt, hihetetlen tudás birtokában. Egy olyan módszert hozott létre (TSMT, HRG), amely rengeteg család életén segített. Minden magyar ember büszke lehet rá! Ő egy valódi ZSENI volt.
Személyesen azonban sosem kerültünk közel. Ő nagyon zárkózott volt, úgy érzem azért, mert mélyen belül nagyon törékeny volt, de hogy érzékeny, az biztos. Talán a kemény, határozott keretek adtak neki biztonságot? Aztán elkezdtünk elfáradni. Semmit nem lehet hosszú éveken át ezer százalékon tolni, senkinek. Neki sem, és nekem sem. Fáradtak lettünk, ingerültek, kicsit talán kiégettek. Ő elkezdett máshogyan gondolkodni, máshogyan viselkedni. Neki új, és hatalmas tervei voltak. Nekem meg nagyon sok lett az, ahogyan ezeket kivitelezni szerette volna. Én tűrtem, ő tűrt. Az én lelkesedésem fogyott, fáradtam. Bevallom ennek nem szépen adtam hangot, de mindig kettőn áll a vásár. Mindketten a magunk igazát védtük, és úgy érzem sok mindenben félreértett. Én sosem akartam bántani, és a tiszteletem sosem múlt el irányában. Remélem ezt tudta ő  is. Végül ő köszönt el tőlem, ami egyrészt megváltás volt, másrészt nagyon nagy fájdalom. De azt hiszem végül mindkettőnknek jobb lett így. Egy évvel később én léptem felé egyet, és azt remélem benne is kioldódtak negatív érzések velem kapcsolódóan. De ezt már biztosan sosem fogom tudni.

Most pedig elment. És ez fáj. Persze egy életművet csak félbehagyni, vagy abbahagyni lehet, de befejezni talán sosem. Valahogy számomra nincs pont ennek a végén, amit ő elkezdett. Én ezentúl is igyekszem a legjobb tudásommal alkalmazni mindazt, amit tőle tanultam. Pénteken ahányszor kimondtam azt, hogy TSMT.... mindig eszembe jutott. Tartottam a csoportokat, és kalapszám jöttek az emlékek a tanfolyamokról, és az Alapítványnál eltöltött, nagyrészt boldog éveimről. Felfoghatatlan, hogy már nincs velünk. 

Fájó szívvel búcsúzom tőled Kati, aki tanítóm, és példaképem voltál. Sokat köszönhetek neked! Igyekszem mindezt továbbra is úgy meghálálni, hogy védeni fogom a módszer tisztaságát, és tovább viszem a tőled tanultakat. Őrzöm a szívemben az emlékeket, és élményeket melyeket a BHRG-ben éltem át, és mindig egy fontos mérföldkőnek fogom tekinteni az életemben. Köszönöm, hogy tanítottál, hogy felfigyeltél rám, hogy lehetőséget kaptam tőled, hogy veled dolgozhattam. Sosem foglak elfelejteni téged.
 
Nyugodj békében!